… hogy aszondja, már áll a karácsonyfának való fenyő Debrecen főterén, az úgynevezett Kossuth téren. Nem is ez a poén, hanem az, hogy idén már nem hagyományos, hanem energiatakarékos izzókkal lesz kivilágítva. Óriási. Mármint, hogy szenzációs. Mert ennek a 15 méter magas, gyönyörű fenyőnek azért kellett kivágódnia, hogy felgiccsesítsék (nyugi, én is szoktam karácsonyfát állítani a szobámban, és az is giccses, az egész Karácsony egy nagy giccs, de jó), majd másfél hónapnyi megalázkodás után fűrészáru legyen belőle. De legalább energiatakarékos égőkkel szerelik fel! Egy ilyen meseszép fenyőt igába hajtani, ezt mindig is a természettel szembeni tökönrúgásnak tartottam, de sebaj, megspórol a város sacc per kábé 30 ezer krajcárt (de OK, legyen 50k). Egy ilyen fát kivágni vajon mivel jár? Ne számoljunk, az összeget összedobta néhány cég, a fa egy magánszemély felajánlása, hurrá! Nyilván útban volt, és korhadt is már... Felvetődik a kérdés, hogy akkor mi van azokkal a kis csenevész fenyőkkel, amelyek év végén költöznek két hétre a lakásba. Nos, szerencsétlenek jobb sorsra lennének érdemesek, csakhogy a kereskedelmi harács nem engedi őket felnőni. Vágófenyők. Ipari termékek. Csak egy 15 méteres példány nem ez a kategória. Ott már van mit tisztelni. Egy darabka tüdő.
Ne cseszegessük már a természetet, nagy kérés ez?
 

Az volt a jó a mai meccsben, hogy a Loki nyert, az elmúlt hetekhez képest ez mindenképpen nóvum. Ráadásul a Barátok köztre is hazaértem, így telibe kaptam, amint Géza lecsőrözi Kingát. Három pont, zsákolás, teljes az este. Már csak dugnom kéne.
 

Igen, igen, igen, ma este színpadra lép a Zene. Úgy hívják, hogy Tommy Emmanuel, és a magyar nyelvben nem nagyon van rá készlet, hogy igazán jellemezni tudjam őt és a zenéjét. Simán csak lenyűgöző. Egyedülálló. Varázslatos. De legyen itt inkább a videója, háttérben a libabőr.

Bassza meg a kurva élet, hát passzoljatok már, meg aztán mozogni kell, még ha faszlábú is vagyok, akkor is mozgok, vagy kicsiben passzolok, de nem bénázok, meg takarásba vonulok, hogy a fasz kivan! Mi a picsának futkározok, ha a többiek nem mozognak, csak állnak, mint rőf a hegyen, aztán meg szövegelnek, hogy nem megyek passzra, hát hogy a büdös kurva életbe ne mennék, csak hát a térlátás nem adatott meg sokaknak, de majd állítunk a téren és időn, és akkor meg hátha úgy gurul a labda, ahogy én akarom. És nem csak nézem érdeklődve, hogy az ellenfél elfut üresbe, majd könnyedén fickándozva betereli a lasztit a kibaszott hálóba, hanem megyek vele, vagy felrúgom a labdát műholdnak, de leginkább megkeresem a szememmel, merre van a másik, aki üresben van, mert oda fut, nem csak a napszél fújja oda, bazmeg!
Faszpicsa kivan, mi a harántbaszott kurva úristenért szaladgálok én, ha az a nyomorult labda valahogy mindig elcsusszan a földbegyökerezett lábak mellett, vagy csak én látom rosszul, és mégis mozogtok érte?
Á, lila hagyma, kolbász, tea, oszt megnyugvás... halálba, picsába, szevasz!

Hardcore Superstar

Na kérem szépen, mit is mondhatnék, ha egy négyes rock'n'roller banda ellátogat az A38-ra, ráadásul svédek? Azt ugye tudjátok, hogy a svédek eleve uralkodnak a zenében, és hát a svéd csajok is észbontóak, már ami az elképzeléseimet illeti, egyelőre testközelből nem volt szerencsém megtámadtatni magam, de ilyen kultúripari fölénnyel a hátuk mögött magától értetődő a dolog. De most maradjunk a srácoknál, hiszen ők szállították szombat este a a nap fényét, hogy ilyen marha képzavaros legyek, meg vicces, tehát a Hardcore Superstar játszott nekünk egy nagyon energikus programot, egy rettentő tömény bő órát. Igen, az egészben az egyetlen rosszaság az rövidség volt, kevés az a hetven perc, de állítólag a jó buliban telik az idő, ne legyek hát elégedetlen.
Volt egy Avatar nevű göteborgi alakulat nyitóheppeningnek, jól kenték ők is, csak épp a kelleténél jobban és többet acsarkodtak, azaz két másodpercnél tovább, így nem leszek a rajongójuk. Ezalatt volt időm a magammal hozott Piros Mogyoróst elmajszolni, és csacsogni azokkal az ismerősökkel, akikkel ekkor szoktam összefutni, és akik a több száz kilométeres távolságokat picire csökkentik, épp az alkalomszerű összefutásokkal. Burjánzanak az ismeretség-sejtek, skótkockás szoknyák és pirszingek formájában, na meg a fotószeműek.

És jönnek a svéd gyerekek, atom a nevük, már a hangzása is tele van energiával, és amint színpadra lépnek, moccan a közönség, jön a sikítás, a hangulat persze forró. A kiscsajok odavannak Jockéért, érthető, mert a fickó látványosan mozog, betölti a színpadot, pörög, mint egy indián, úgy viszi a show-t, ahogy kell, nincs megállás. És kiválóan tolja a magasakat, hasít a hangja. De a két húrkezelő is kitesz magáért, helycsere minden második számnál. A Rickenbacker a világ legmoslékabb basszusgitárja, de itt döng masszívan, és hát a csiszolt nyakú Les Paulok is artikuláltan ordítanak. Adde, a dobos sem felejti el tartani a kontaktot a közönséggel, pedig rajta aztán látszik, hogy a dobolás olimpiai sportág lesz 2012-ben. A végén még a tenyerembe helyez egy pengetőt Martin, alap, köszi, főnök!

Szükségtelen, hogy elsoroljam, mennyi klasszikus maradt ki, gyakorlatilag egy másik, hasonlóan lényegre törő fellépésnyi. Sebaj, az időmbe belefér még, addig talán egy svéd csaj is kifaggat szabadidő-eltöltési szokásaimról.
 

Szombat reggel. Nagyon szeretnivaló, ahogy a napfény benyomul a nappaliba. Valahogy bekeni szabadsággal az egész lakást, laza érzés, felszabadultság. Rámtört hirtelen a Readman-érzés. Mi is ez? A világmindenség, röviden. David Readman egy angol fiatalember, nevezetesen a Pink Cream 69 nevű, karlsruhe-i illetőségű csapat frontembere, ahol a dobos görög és a basszer amerikai, szóval adott a világmindenség egy-egy apró szelete, hát nem igazam van? De. Szóval ennek a fickónak a torkában ott cseng az egész univerzum. A fény, csillogás, a bársony, a smirgli, a patak csörgedezése, a vízesés zúgása, az erdők susogása. A hangjától mindig elolvadok.
Nos, csak ennyit szerettem volna mondani most, hallgatom tovább az világmindenséget.
 

Nincs is tetoválásom, de máris unom az egészet. Nem, mintha terveztem volna, és nem is kell, nincs rá szükségem, meg alapból utálom a megváltoztathatatlan dolgokat, és már nem is különleges, és úgysincs senki, aki odapillantva megmondaná, mi feszül a bőrömön, elmagyarázni meg fölösleges lenne.
Úgyhogy kihagyom, köszönöm. Főzök inkább tojást.

35 évvel ezelőtt unalmasan peregtek a percek, mállottak az órák... Egy felszínesnek ható péntek volt ez, minden tisztességes polgár (tehát nem a DKV-sok) azt tervezte, mit fog tenni a hétvégén. Ásítoztak a hivatalban, a mezőgazdaság se volt elhalmozva teendőkkel aznap (bár azok állandóan gürcölnek). A börtönökben is egykedvűség uralkodott, a raboknak semmi agresszívhez nem volt kedvük, a csokoládéüzemekben a kakaó a szokottnál kissé ragadósabbnak hatott, és bár a kakaóvaj az átlagoz képest nagyobb mennyiségben ült ki a bevonatra, az a csokoládé élvezeti értékét így sem befolyásolta. Az ENSZ középtávú fegyverzetcsökkentési előirányzatait nem módosította, szemben a várakozásokkal. Péntek lévén világrekordok sem születtek.
Mígnem déli 12 óra felé, a messzeségből hirtelen gyermeknevetés hallatszott. Egyszerre megpezsdült az élet, a méhek izgatottan zümmögtek odújukban, mert ugyan már készültek a télre, de a Föld megváltozott mágneses tere miatt kireppentek egy utolsó tiszteletkört csapni. Ezúttal a madarak sem csaptak le rájuk.
Az unalom szertefoszlott, a Föld népessége egyetlen neszre, egy harsány kacajra tudott csak összpontosítani, miközben orvosi kezek szaporán kapkodtak, sírást vártak, de nevetés lett belőle... Az ápolónők bizsergést éreztek hasuk körül, a környező erdő fái megélénkültek, a szellők táncra kérték a lombokat. Az elsivatagosodás abbamaradt, víz fakadt a Marson, a Fuji hósapkája 1 cm-t vastagodott egy szempillantás alatt. A gleccserek vidáman pacsiztak a hódeszkásokkal, a szabadrúgások is befelé pattantak a kapufákról. Világbéke telepedett a világ békéjére.
És hogy mi okozta ezt a harmóniát? Tudósok találgattak, csillagjósok bújták lexikonjaikat, de a világos választ Anyukám tudta csak: megszületettem!
Azóta minden délben harangoznak.
Szeretlek benneteket!

Meg se lepődök, hogy újabb felszólítást kaptam a mondvacsinált gecizés miatt kiszabott bírságukra, holott azt szeptember 23-án befizettem. (Igen, addig b*sztak meg, míg elmentem a nyomorult pénznyelőjükig, ami nem vesz be akármilyen 100 Ft-ost, akárhogy kúrom a földhöz az érmét, az a kék fasz visszaböfögi, a paraszt persze megy váltani másikat, mire visszaér - nullidőhöz képest 8(!) perc - már oda is van tapétázva az az undorító hányózacskó, hogy markolászná a színig szaros toi-toi alját az, aki odatette!) OK, türelmes vagyok, drágább az időm annál, hogy szarakodjak a megrohadó DKV-val, befizettem a rohadó forintjukat.
Erre ma kézbesítik a levelet, hogy fizessek 10.300 Ft-ot, mert. Hát a lófaszt! A telefon végén aszondja a nyilvánvalóan kedves hangú ügyfélszolga hölgy, hogy tekintsem tárgytalannak a levelet, mert a pénz megérkezett hozzájuk, csak nem fésülték össze... Jó, fésüljön benneteket az Egyesült Államok összes földműves farmerjának a kombájnparkja, az!
Rohadj meg, DKV!

Most gyorsan csak annyit, hogy fábrysanyit nem kötelező néznem, és e szabad választásnak boldogan teszek eleget.

Abszurd jelenet játszódott le előttem ma ebéd közben. Mintha találkozott volna a Lusitania egy halászcsónakkal. Vagy a Csillagok háborújában a homokjáró egy jawával. Na szóval, az alkarom szőrszálai között bukdácsolt egy szerencsétlen kis muslica. Vagyis gyümölcslégy. Legörgettem a terítő szélére, a csodával határos módon nem sérült meg, pedig a muslica arról is nevezetes, hogy a legkisebb fizikai behatásra is működésképtelenné válik. Elromlik. Na, ez nem, viszont elindult a vászon szélével párhuzamosan. Ekkor tőle mintegy 5 cm-re leszállt egy légy - musca domestica -, pont a szegélyre az is, és elindult a muslica irányába. A helyzet izgalmassá vált. Mi fog most történni? - gondoltam. Valószínűleg sercegtek a légylábak, amint tapodták a terítő mikroszkopikus szálait, de hát nem hallottam, hiszen hogy is hallanám, mikor a lépések keltette hanghullámok nyomása olyan elenyésző a dobhártyám minimális megrezgetéséhez szükséges értékhez képest, hogy nyugodtan nevezhetjük süket csendnek, ami azokat az ízelt lépéseket övezte. Légy úr pedig gyorsan haladt Muslica úr felé, még egy centi, még 5 mm... Ekkor a házi légy szembetalálkozott az aprócska gyümölcsléggyel. Megtorpant. Egy végtelennek tűnő másodpercig állt egy helyben, minden bizonnyal felmérte a szituációt, mérlegelte a lehetőségeket. Nem tűnt úgy, hogy bokszolni akartak volna, kétségbeejtően különbözött kettejük súlycsoportja. Az összetett szemek csak meredtek a jelentéktelen rokonra, ám a szituáció feszültsége még azelőtt elpárolgott, mielőtt konfliktus robbant volna ki kettejük között. A másodperc végén a légy hirtelen megindult, és egy egyszerű vargabetűvel megkerülte az akadályt. Feltalálta magát a nyomorult rovar. Mindenki megnyugodott a környéken. De hát senki nem is volt ideges.
A légy megkerülte a muslicát. Semmi nem történt. Hát nem vicces?
 

A Wig Wam nevű norvég hard rock csapat videói után böngészgettem a YouTube-ot, és a kapcsolódó anyagok között szerepelt egy ismeretlen név, Nilsené. Mielőtt bemutatnám, előbb a nevezett zenekarról hadd ejtsek pár szót.
Norvégok, festik magukat, és a megjelenésük alapján bármelyik poszterről leléphettek volna, amely egy '86-os amerikai gimnazista falán feszít. Vicces latexcuccok, boa, rúzs, tupír, színes kendők, kész időutazás. Természetesen egyből felkeltették a figyelmemet, kik ezek az idiótak, akik 2005-ben ilyennel mernek színre lépni, ráadásul telitalálat lemezcímmel (666... The Neighbour Of The Beast, későbbi újrakiadásakor átkeresztelve Hard To Be a Rock'N'Roller-ré). A Wig Wam zenéje hűen ápolja a '80-as évek hard rockjának minden szép hagyományát, korszerű megszólalással, remek gitármunkával és egy kiemelkedő énektudással és hangadottságokkal rendelkező énekessel. Szövegeik is jópofák, nem átallják önmagukat is kifigurázni, szóval egy roppant szórakoztató bandát tisztelhetünk a formációban. A frontember - művésznevén Glam - nem más, mint Åge Sten Nilsen.
Az már a videókból is kiderül, hogy Åge maximálisan felkészült énekes, hiba nélkül adja elő mások témáit, legyen szó Europe-ról vagy épp Queenről, amelytől sok, egyébként remek adottságokkal megáldott énekes elhasalt már.
Kíváncsi voltam hát, Nilsen milyen arcát mutatja szólóban, ráadásul ez már második kiadványa, amely saját neve alatt fut. Mint a címben lévő szójáték is jelzi, ez egy populáris album lett, glam gyökerű popzene. Igen, popzene. Ne fázzatok ettől a szótól, mert ez a lemez is példázza, hogy létezik az oximoron kifejezésnek tűnő igényes popzene.
A kezdő dal egy lendületes, rock'n'roll alapú dal, de egyből feltűnik, hogy a gitárok eléggé háttérben maradnak, a dögöt a basszus adja, díszítésként pedig bejönnek a fúvósok. Eleinte egy kicsit megijedtem, hogy mi fog ebből kisülni, de Åge erőteljes, magasabb fekvésű dallamai elhessegették aggodalmamat hamar. A folytatásban ismét egy egyszerű akkordokra épülő dal következik, és mi másról is szólhatna, mint egy csajról. Egy bomba csajról. Persze a glamtől ne is nagyon várjuk a mélyenszántó témák boncolgatását. A harmadik dal a kislemezen is megjelenő Bring The Night On, ezzel a nótával próbál a táncparkettekre is betörni főszereplőnk, ez színtiszta slágernek szánt popzene, óriási refrénnel és mozgásra késztető ritmussal (a hozzá készült klip esetlenségén most nem akarok élcelődni, maradjunk annyiban, hogy bájosan béna). Flitter, diszkógömb, mondhatni zenei rágógumi, de nem rágógumi-zene, hiszen jó alaposan ki van találva, minden a helyén van ahhoz, hogy ne tudd kitörölni a memóriádból. A Vainette egy újabb gyöngyszem, shuffle-ös ritmusú, ismét csak táncolható szerzemény, sok vokállal, dús hangszereléssel.
A lemez fényét emeli, hogy a dalok Åge Sten szerzeményei, némelyikben szerepel csak társszerző, így például Kee Marcello, aki a korong leginkább rockos dalában - a Count On Me-ben - mutatja be nagyszerű játékát, a Bon Jovi korai világát megidéző refrénnel és egy Yngwie-jellegű, arpeggio-s szólóval.
A dalok magukon viselik Freddie Mercury hatását, ez nem is véletlen, hiszen Åge futtat egy The Show Must Go On című zenés produkciót, amelyben a Queen-frontember munkásságát dolgozza fel. Nem tolakodó módon, de mindenképpen tetten érhető ez a vonal, ahogy a vokálok, kórusok, az egyes éneksávok egymásra épülnek, főként a Brave című, lírai szerzeményben. A remek keverés, a hozzáértő produceri munka - amely Christian Ingebrigtsen (producer, társszerző és vokalista) teljesítményét dicséri - is mind-mind erősíti ezt. A vendégek közt felbukkan az ismert énekes, Dan Reed is  némi vokál erejéig.
A CD borítókönyve nem hivalkodó megjelenésű, de jópofa tükörmozaikos rakétáival és a magyar népmesére emlékeztető rajzaival szintén jókedvet közvetít.
Az számomra nagy kérdés, hogy a GLAMunition milyen közönséget talál meg. Sajnos Nilsen neve Norvégián kívül ismeretlen, az anyabanda Wig Wamot is csak a '80-as évek hard rockját kedvelő közönség fanatikusabb rétege ismeri. Főleg Japánban számítanak menőnek. Pedig ez az album minden kétséget kizáróan egy remekbe szabott dalcsokor, amely jóval több elismerést érdemelne annál, amit valószínűleg el fog érni. Jópofa kirándulás egy könnyed, napfényes, de nagyszerűen megalkotott zenei világba.
 

Szögezzük le, hogy palacsintát a nagymamák tudnak sütni, hasonlóan a pogácsához, bár az én drága Kisnagymamám pogácsájához foghatót még nem találtam az Univerzumban, de a palacsintája is utánozhatatlan, és bár már nagyanyóm - mindkét drágaság - az Örök Konyhában sütöget, a Kicsim keze munkájának ízére még mindig emlékszem. Taníthatatlan, valahogy öröklődik az ilyen képesség, meg hát bizonnyal nagymamává kell nemesedni, hogy valaki igazán tudjon jó süteményeket készíteni.
Anutám felhívott, hogy ad palacsintát, a kínálat a háborús körülmények, atomtámadás és kénes eső idején is kötelező túrósból és a szokatlan meggylekvárosból állt. Egyem meg a kis szívét, egyből tudtam, hogy alig fogok belőle enni, mert a mérleg kijelzője túlzásokba esett az elmúlt napokban, de a tudatos Anya-gyermek felülkerekedett bennem (gondolkodott a Mérleg, bizsergett a nyelve, szart hát a mérlegre), és megnembántás-ügyileg átmentem hozzá. Alufól, két és fél cső elhoz, egy-egy (és fél) minta mindkettőből.
Hűtő.
Vacsora szolidan, de csak nem hagyott nyugodni Pumukli a vállamon, a kis mocsok kinyitotta a hűtőajtót, és kigörgette belőle a csomagot. Erste teil: Topfen Palatschinken. És akkor valami hihetetlen történt. Villámként hasított bele az íze a számba. Puha volt, könnyű, omlott, de mégis egyben volt, a túró se nem túl édes, se nem savanyú... Ilyen nincs. Pont olyan, de legalábbis 99%-ban olyan, mint Nagyanyómé volt. Forgattam a nyelvemmel, ízlelgettem falatokon keresztül, muszáj volt a lekvárost is megpróbálni. Fenomenális. Fenséges. Egyszerű, házias. Nagymama palacsintája.
Gyorsan felhívtam Anócát, és megdicsértem. Kell a jó szó, az rendben, de ez nem várathatott magára. Megköszöntem. Az én anyukám három éve gyakorló nagymama, de úgy látszik, kezd igazi nagymamivá nemesedni. Drágaságom.
Köszönöm, Anyócám!

Ezen a kellemes, zsibbadt estén csak annyit szeretnék mondani a Föld népességének, hogy rohadjon meg a DKV Zrt.! Nem kívánok én sokat, csak azt, hogy rohadjon meg a DKV! Semmi többet.
Rohadj meg, DKV!
 

A rockzene gazdag történetében létezik egy olyan név, hogy Dave Mustaine. Tulajdonképpen egyenlőséget tehetünk közé és az általa kreált gépezet, a Megadeth közé. Ez a védjegyszerű vörös hajjal megáldott személyiség nem véletlenül érdemelte ki becenevét évtizedekkel ezelőtt: a közönség megajándékozta a Megadave elnevezéssel. Hiába volt mellette hosszú éveken át társa, David Ellefson, hiába képezték ők a zenekar magvát, a Megadeth mindig arra ment, amerre Mustaine akarta, vagy épp viharos magánélete által sorsa vezette. Tehetsége, határozott egyénisége segítségével a rockzene - nevezzük most metalnak - megújítójává, stílusteremtőjévé vált. Mindez azt eredményezi, hogy ha új dalok kerülnek ki kezei közül, a hallgatóság fokozottabb figyelmet szentel neki.
'88-tól '94-ig a Megadeth kiadott három olyan lemezt, amelyek mind kereskedelmi, mind kritikai értelemben sikeresek lettek, és amelyekre hivatkozni szokás rocker körökben. Ebben a korszakban működött az a felállás - a már említett két Dave, Marty Friedman és Nick Menza -, amelyet a „klasszikus” jelzővel szokás illetni, maximális érdemmel. Menza nagyfokú képzettsége biztosította az őrült tempók melletti komplexitást, de ha kellett a legnagyobb precizitással hozta a húzós alapokat, mindezt a szemnek is tetszetős stílusban, Friedman pedig sajátos, keleties dallamvilágot adott hozzá Dave mester szaggatott, bonyolult, ugyanakkor fülbemászó riffjeihez.
Ezt a történeti kitérőt azért szükséges lejegyezni, mert a klasszikus felállás magával hozta azt az örökséget, amely után igencsak magas elvárásokkal szembesül a csapat, azaz Mustaine. A '90-es évek második felétől minduntalan a Rust In Peace és Countdown To Extinction nevű, számtalan bombaerős slágerrel megtűzdelt albumok folytatását várja a publikum, tegyük hozzá, jogosan. Miután Dave magára maradt (zenészei leléceltek mellőle), hiába születtek remek szerzemények kezei között, csak jófajta iparosokat tudott maga mellé állítani, akik nem mutattak olyan markáns jegyeket, mint a korábban említett társak.
2008-ban aztán több tagcserét követően érkezett a bandába James Lomenzo és Chris Broderick, akiket eddig csak tehetségükről ismerhettünk, saját zenekaruk azonban sosem volt. Az első nagyon pozitív meglepetés akkor ért, mikor előkerültek az első felvételek a Tornado Of Souls szólójáról, amelyet Chris élőben adott elő. Mint a rocktörténelem egyik legszebb gyöngyszeme, eleddig minden gitároson kifogott, akárki is próbálta előadni. A korábbi tagoknak sem sikerült átadni azokat a mesés dallamokat, figurákat, ám Broderick szinte tökéletesen játszotta el, épp csak annyira tért el az igazitól, hogy tudhassuk, ez nem Friedman volt. Lomenzo bizonyította a White Lion után már Zakk Wylde oldalán is - elsősorban a Pride & Gloryban -, hogy nagyszerű dolgokra képes a basszusgitáron. Mindezek mellett jó kiállású fazonokról beszélünk, akik a zenekar arculatát is kedvezően befolyásolják.
Fórumok, fájlmegosztók hozzászólásai alapján tudható, hogy a rajongók várakozása az utóbbi hónapokban jelentősen növekedett, hála Dave jól ütemezett marketingakcióinak, a számrészleteknek, interjúinak. Az természetes, hogy a legsikeresebb korszakra utalva, sűrűn előkerült a Rust In Peace szókapcsolat, de mikor megjelent a Head Crusher című dal, egyből világossá vált, hogy Megadave ezúttal nem nagyon beszél mellé. Keménykötésű, vad tempójú dalról van szó, hozzáillő, tekerős szólóval a végén. És nemsokkal később megjelent a komplett lemez is, értekezésem tárgya.
Remek instrumentális dallal nyit az Endgame. Egyrészt azért is jó húzás, mert ez manapság nem szokványos, másrészt két ilyen remek gitárosnak szinte kötelessége külön számban is megmutatni, miket tudnak. A megoldás utal a So Far, So Good... So What! lemezre, amely szintén ének nélküli szerzeménnyel indul (Into The Lungs Of Hell). Feltűnő, hogy Dave sokkal bátrabban kezeli hangszerét. Az utóbbi években eléggé háttérbe vonult szólózás terén, de most újul erővel tért vissza, szerencsére bőven felfrissítve kissé elkoptatott kliséit. A nyitó dal szinte szünet nélkül csap át a This Day We Fight című zúzásba, és itt egyértelművé válik, hogy bizony a főnök nem viccelt a Rust lemez kapcsán, ez a szám a Take No Prisoners kíméletlenségét idézi.
A lemez kapcsán az is észrevehető, hogy a dalokban a Megadeth szinte minden fejezetéből megtalálható egy vaskosabb rész. A harmadik és negyedik lemezt már említettem, ám a 1,320' egyenesen a Killing Is My Business világát hozza el, a dallamosabb, harmóniagazdagabb megoldásokat felvonultató 44 Minutes vagy a Bodies pedig a Countdown To Extinction című korongon is helyet kaphatna. Chris mindkét szám szólójában megidézi Friedmant, előveszi azokat a nagyszerű nyújtásokat és skálákat, amiket a Megadeth Marty által fémjelzett korszakában is csodálhattunk, és amelyek sokaknak nagyon hiányoztak már. Azt már előzetesen is olvashattuk, hogy Broderick játékára nagyban hatott az előd, maga Friedman, és nem is kell csalódnunk (nem beszélve klasszikus képzettségéről, itt ezt is megcsodálhatjuk).
A számok többsége összetett riffekre épül, Dave nagyon elemében volt, amikor ezeket kidolgozta. Gyakoriak a tempó- és témaváltások - főként a címadó számban, itt jön elő leginkább a Rust In Peace öröksége -, ahányszor az ember hallgatja a lemezt, mindig előbukkan egy újabb részlet, ami meggátolja, hogy hamar elunjuk. A Megadeth védjegyének számító, szaggatott, mégis melodikus ritmusjáték uralkodik, félreismerhetetlen zenei vonások teszik egyedivé az albumot. Mustaine éneke ezúttal karcosabb, ugyanakkor dallamban sem szűkölködik, és többszöri meghallgatás után slágeres témák is előbukkannak, a már kiemelt 44 Minutes az egyik ilyen dal. Érdemes újfent kiemelni, hogy a két gitáros több nótában is adogatja egymásnak a szólista szerepét, szokatlanul sok a váltott szólózás, számomra ez az egyik legrokonszenvesebb vonása a lemeznek. Mindehhez James Lomenzo precízen alapoz, Shawn Drover pedig korrekt szakember módjára tolja a dobot. Talán kissé iparos módjára is, ha mindenáron kötözködni akarnék, akkor a dobjáték felől keresném a csomókat a kákán. Nem teszem.
Dicséret illeti a hangzást. Andy Sneap arányos megszólalást kreált, minden a helyén van, talán csak a dobok lettek sterilek, több melegséget tennék bele, ha rajtam múlna. A basszus mindenhol hallatszik, remek arányban van a karcos, de távolról sem zajos gitárok mellé keverve.
A dalok mondhatni többsége a mindennapi élet visszásságairól szól, használhatjuk akár a társadalomkritika szót is, ám az egyértelmű, hogy Dave nincs megelégedve a fegyverektől veszélyeztetett hétköznapokkal, a politikai hazugságokkal. Nem hiányozhat ugyanakkor a személyes kötődésű téma sem, a The Hardest Part Of Letting Go csodás éke a korongnak. Ez a lemez egyetlen száma, amelynek megírásában már Chris Broderick is kivette szerepét, és szokatlan módon billentyűs téma is színezi a zenét, a könyvecske tanúsága szerint ezt is maga Mustaine játszotta fel. Lírai téma fogja keretbe a dalt, a középrésznél súlyosbodva és egy kiváló szólóval ékesítve.
A How The Story Ends fogós refrénje és riffjei miatt ragad bele az emlékezetbe, Chris itt is mestermunkát végez. A lemezt a kezdetben lassabb tempójú, gonosz ritmusozású és slágeres refrénnel megragasztott The Right To Go Insane zárja, ami azért búcsúzóul még rendesen megdolgoztatja a nyakat, ahogy begyorsul, és megszaggatja a hallójáratokat.
Az Endgame tehát felülmúlta minden várakozásomat. Nagyszerű csapat alakult erre az albumra, és Dave Mustaine 48 évesen ismét megmutatta, merre halad a technikás rockzene.
 

És akkor jön a mai megmérettetés... Csak annyi a kérésem, hogy "har-col-jatok!" Nem több. Mezeket fel, Piros Mogyórós, persze ét, kóla, persze piros-fehér, és ezerrel... haj-rááá, Lokiii!!!

Igen, kézbe kaparintottam az új szerzeményt, kivártam, ahogy kell, illetve régebben kellett, még időszámításunk előtt, azaz a lek. (letöltések előtti korban), tehát ahogy egy igazi, die-hard rajongó teszi, vagyis megvárja, míg megjelenik a lemez (értsd: CD), elmegy a boltba, mert a boltos ismerős értesíti SMS-ben, hogy megjött a termék, és az értesítés után mégidegtépőbb várakozással számolja visszafelé a napokat, súlyosbítandó a már eleve soha el nem érkező hivatalos megjelenési dátumot, ami esetünkben 2009. szeptember 11., és azt is tudom, hogy a kedvenc lemezboltomtól szeptember 11-én még 309 km-re és 3 napra vagyok, de semmi gond, kivártam.
Tudtam, hogy majd csak délután veszem kézbe a korongot, megvolt pár fix program mára, ezért csak fél öt utánra saccoltam a berendezkedést, az egész napirendemet ahhoz a mozzanathoz igazítottam, amikor a cipőm lerúgása után nagyjából megtalálom a nyugvópontomat, behelyezem a Yamaha S540 típusú CD-lejátszóba a lemezt, leülök a kanapéra, és indulhat a zúzda. Megtörtént.
Megadeth - Endgame (2009., Roadrunner Records). Az isteni Dave legújabb ajándéka, egy olyan lemez, amelyre képtelenség fanyalogni, egyszerűen ez a fickó még a rosszabb húzásait is úgy adja elő, hogy a bőrömbe mászik a gyönyörűség. Száguldanak a riffek, úgy, ahogy csak Dave Mustaine tudja őket hajtani. De ne menjünk elébe a dolgoknak, rendes rajongóként még előtte vagyok 38 meghallgatásnak, amit a héten meg kell ejtenem, igazán nem lesz nehéz. Valamiért már bizsergett bennem az érzés, hogy most valóban olyan zenét alkotott a Mester, amit nagyjából mindig is várunk tőle.
Gitár gitár hátán, Chris Broderick szenzációs, jól is néz ki, ez van, bocsesz, igazolva van hát a zseniális szállóige, miszerint a rock örök és elpusztíthatatlan, köszönöm, Dave!
 

Bolyonganak bennem soha eddig fel nem tett kérdések. Olyanok, minthogy vajon Tarzan mikor kakált? Mert ezt sose mutatták annak idején, mindig csak a liánokon közlekedve láthattuk Weissmüller bácsit, kiabálva, pókokkal és elveszett nőkkel bajlódva, valamint egy csintalan majommal az oldalán. És Humor Harold izzadt-e a magasban, mint más rendes ember, mikor tornamutatványokat mutat be az égben?
Ugyanilyen kényelmetlen témával találkoztam most a televízió segítségével. A képernyőn egy pap bácsi ült az asztalnál, rajta szürke ing, fehér pánttal a gallérban. Adódik a kérdés: ha egy tiszteletes úr leeszi magát pörkölttel, akkor a gyors ruhacserét hogy intézi? Vehet fel világi inget? Vagy előtte meg kell szentelni? Szt. Pierre Cardin ing, szent alsópóló. És ha ellszakad a köntöse, akkor azt honnan pótolja a pap? Van egy Pap Fashion üzletlánc, amely kimondottan papellátó szolgálatot üzemeltet? Vajon mennyibe kerülhet egy fekete köntös? Viselhet a tisztelendő JPress zoknit? Sajnos azt sem követtem figyelemmel, hogy a nemrég jobb létre szenderült László atya milyen futballcipőben játszott, és mit mondott egy elrontott beadás után, vagy milyen hamar bocsátott meg az őt jól felrúgó ellenfélnek.
Hát ezek a kérdések tolulnak fel bennem alkalomadtán. Kínos, nyomasztó üresség tátong bennem utánuk. Kötök is néhány görcsöt a papírzsebkendőm sarkára, hogy el ne felejtsem kibogarászni a válaszokat a nagy tudásbázisban. Csak el ne felejtsem, miért kötöttem görcsöt a zsebkendőmre.

Küzdök. Minden másodperc támad, hatalmas takarót tartanak a kezükben, amit a szememre akarnak borítani, a szempilláim küzdenek, de hát nekik is az agy ad parancsot, az agyam viszont most a bukás közvetlen közelében álló führer, egy fonnyadt pöfeteg, nyálkás romhalmaz. Mindennek az ebéd az oka. Meg az előtte megejtett fürdőzés. Volt rá idő, hiszen az ég egy koszos törlőkendő volt, minek utána megáztattuk a ballont még a levegőben. Kicsit seggbe is rúgott az időjárás, majdnem ronggyá áztunk, de aztán még éppen nem, csak éppen annyira, hogy éppen átázzon a kupola, hogy éppen ne tudjunk nyugodtan agyhalálozni ebéd után, hanem azt lessük, mikor lesz terítésre alkalmas a klíma, hogy szó szerint szélnek eresszük a nedvességet a nagy kék rongyból.
Az idősíkok ilyetén, már-már Tarantinot idéző összekuszálása közben azért megjegyzem, hogy az agyhalál végül is bekövetkezett. Megadtam magam a káposztaleves pogácsával, majd mandulás jégkrém, de még előtte két pohár hideg szódavíz kombónak, és hogy a hasrafekvés is simán menjen, még két falat Piros Mogyorós étcsokoládét felolvasztottam a számban.
Kellemes sziesztát kívánok!
 

Alapesetben úgy kérdeznétek, hogy ki az a két hibbant, aki reggel 6:40-kor a salakos teniszpályán adogatja egymásnak a teniszlabdát, teniszütőkkel a kezükben. A válaszom az lenne, hogy nagyon helyes, hogy van ilyen két király, a magam részéről nagyon irigylem őket, hogy megtehetik. Eleve jól indul a napjuk. Nyugodtan ütögetik egymásnak a sárga szőrgolyót, békésen megbeszélik, hogy kéne ügyesebben ütniük, csenddel körbevéve locsolgatják a salakot. A labdapattogást csak egyvalami zavarja meg. Az a rakás gépjármű, ami a párás tisztásra becsörtet, maguk után húzva egy-egy ballonnal megrakott utánfutót.
Agárdon vagyunk, egy baráti hőlégballon-találkozón, mármint nem a ballonok barátkoznak, hanem az üzemeltetőik, értelemszerűen. Most az a cél, ma reggel, hogy egy „rókát” elkapjunk, azaz elmegy egy kijelölt ballon, legkorábban öt perc múlva mehet utána az első üldöző. Kb. 40 perc repülés után gondol egyet a róka, és leszáll. (Hogy honnan jött a róka elnevezés, azt ne kérdezzétek, elvégre a róka honos Európában, Amerikában, Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában, talán még a víz alatt is, úszni elvégre tud, csak éppen repülni nem tud, ha elengedjük, akkor is leesik, mint a halott hegymászó testhőmérséklete, így aztán lett a róka elnevezés az üldözendő ballonra. Azt értem, hogy a rókát szokás elkapni, de ilyen alapon lehetett volna fácán is, mert az repül, ha nem lövik le.) A cél az, hogy az őt üldöző ballonokból a lehető legközelebb dobjanak a versenyzők egy jelzőszalagot (markert). Akár a róka kosarába is mehet a cucc (róka, kosár... már csak a farkas kéne ide, meg a Nagymama).
Gabi kapitány 1 méter 30 cm-t dobott. Ez jó, nagyon jó, a húszfős mezőnyből csak ketten dobtak jobbat, az meg nem számít. Mi közben árkon és bokron keresztül mentünk a hólyag irányába, mert leszállás után azért mégiscsak illik összecsomagolni portékát mihamarabb. Apa nagy örömére a börgöndi vasútállomás mellett kellett elhaladni, pontosabban át az átkelőn, és ez azért volt örömteli, mert sose gondolta volna, hogy a nem túl szépemlékű katonakorának egyik helyszínét még viszontlátja. Igen, furcsa disszonancia ez, mikor a többhónapnyi tömény szopatás élménye szolid kellemetlenséggé szelídül, az emlékek önmagukban is megszépülnek, ha más nem, egyes dolgok mindenképp előnyös színezetet kapnak. Amint elnéztem a másfél szintes bakterépületeket (az ott szolgálatban lévő vasutas fickó szavaival élve tornyokat(!)), gyanítom, az elmúlt negyven évben nem sokat romlott a zsebkendőnyi vasúti megálló állapota: már akkor is hasonlóan lepusztult lehetett. A szolgálatos kolléga segítségének köszönhetően viszont hamar megtaláltuk a már földet ért csomagunkat, át a síneken, balra a második földúton, vasúti átjáró a semmi közepén, erdősáv mellett egy kicsit, majd a szántóföld szélén ott várt minket a Kapitány.
Jó eredmény, mi más kell a boldogsághoz? Ja, igen, egy gyors zuhany mindenképp.
Folyt. köv.
 

Ez itt augusztus 31., vacsora után. Mivel ezzel zárjuk a meteorológiai nyarat, tegyük hát stílszerűen. Illetve tettük. Tettem. Megosztom ezúttal a nagyszerű publikummal.
Barna tálca, rajta a kert kincsei: paprika, paradicsom, csatári kolbász, teszkós bajor cipó (barna anyagú, tehát rozslisztből készült, erősen lisztezett felszínű péktermék), trappista sajt és a lényeg, a lila hagyma. Na meg a forró kakaó. A lila hagyma kipucolja a belsőt, megtisztítja a gyomrot, minden nem odavaló cuccot kihajt. Mámorító íze van, minden kis karika újabb két karikát kíván. Ha az Olimpia emblémáját zöldségekből kéne kirakni, tutira hagymából lenne. Mert nyerő formula, minden idők legnyerőbb formulája, és állítólag Tordáról származik, ami ma éppen Romániában van letéve, Cluj megyében. Na de nem ez a lényeg, különben is, a hagyma igencsak kívánja a vizet, az íze most bejárja a szájüregemet, csatát is csak másodpercekre tud nyerni a fogkefe vele szemben. Jön a jótétemény lefekvés, a holnapi VV szájaromával. De akkor is megéri.
Állunk elébe az ősznek, következzenek a forróteázós esték, indul a kolbászparti!

2009. augusztus 31.
 

Ennyi méter csúszott bele a bicajomba tegnap. Tiszafüredtől hamar lezavartuk magunkat Abádszalókig, ez pont 25 km/h-s átlagot jelent, de mindjárt meg is ünnepeltem a jó részidőt egy frankó pulykamell-rizs-káposztasaláta kombóval, Öcskös és Agyafúrt pedig jércemell/húsostállal és sörrel. Mint aztán megtudtuk, hogy a bicajút teljesen körbemegy a töltésen - neve Euro Velo -, megörültünk: már csak kétszer ennyi van hátra.
Az azért szembetűnő volt, hogy a bicajúton relatíve nagy az autósforgalom. Minden városi parasztgyerek magát horgásznak álcázva robog végig a töltés tetején, de még épp a tűréshatáron belül marad a számuk. No problemo.
A kedvencem a zsilip volt.

Ilyen közelről még sosem láttam ilyet, és kicsi félelemmel vegyes érdeklődéssel indultam át a gáton. Mi van, ha valamilyen építészeti hanyagság miatt hajszálrepedés keletkezett a betonfalban, és pont az én bicikliláncom kelt olyan rezgéseket, amitől továbbreped a hajszál, és leomlik a műtárgy, elárasztva ezzel sok-sok hektár termőföldet, tanyát, csirkefarmot, ráadásul beleesek a vízbe, és elázik az autó távirányítója is?

Belegondolni is rémisztő. Íme, néhány kép, amelyeken látható, mitől is remegett be a seggem.
Ja, az nyilván felmerült néhányotokban, hogyan jutottunk el biciklivel Tiszafüredig.

Hát autóval. Még tavaly beruháztam egy vicces kis szerkezetbe. Erős és könnyű csöveket össze kell csavarozni, rá kell erősíteni egy megfelelő autót mindenféle szalagok és kampók segítségével (íme a megoldás), aztán hajrá! Elég hülyén mutat a Négykerekű Kékségen a Kétkerekű Kékség, tény, viszont nagyon praktikus, és azt meg szeretem.
A szomjhaláltól nem kell tartani a bringás vándornak. Meglepően sűrű a csapolóhely-hálózat, csak megállások után egyre nehezebben mászik vissza az ember a nyeregbe. És ezzel el is érkeztünk a legsarkalatosabb ponthoz: a táv megtételének alapja a jó nyereg.

Agyafúrt egy versenybringával látott neki a távnak, amelynek a nyerge arra sem alkalmas, hogy egy bérházi folyosó két vége közti távolságot megtegyük. Ennek megfelelően 50 km után le kellett szállnia, hogy a csontokat és az azt fedő bőrt valamennyire felfrissítse, de talán pontosabb azt írni, hogy a szövetek elhalását megelőzze. Én mit sem sejtve felajánlottam, hogy cseréljünk bicajt, mit nekem a maradék húszas, megeszem uzsonnára, csak menjünk. Ötven méter után azt mondtam, hogy a középkori inkvizíció valamennyi áldozatának fájdalmát megismertem. Az ülés a medencecsontomba mélyedt, tuti, hogy elpusztította az összes érzőideget, ezek után viszont a fájdalom a mélyből tört elő, akár a gejzírek. Innentől kezdve dacból tekertem, tudatomból kizártam, hogy van seggem, csuklóm, lábam, és csak azt néztem, hogy mihamarabb meglássam ismét a tiszafüredi Spart, amitől már csak 500 méterre van a kemping. A végállomás. Valahogy meg is lett, de már nem tudom, hogy.
Azonban senki ne gondolja, hogy ez most panaszkodás, mert nem az. Hogy is lehetne panaszkodni azok után, hogy kellemes víz mellett, gyönyörű fák közt (igen, a nyárfa is lehet az, még ha a napközis táborok óvóbörtöneit is juttatja eszembe) tekerhetünk, akadálymentesen, simán, olyan könnyedén, ahogy a roppanós virlsi csúszik be a hibátlanul előkészített, forró kiflibe, és itt most szabad asszociációk reptetése kimondottan engedélyzett. Nem utolsó sorban remek alkalom egybekötni a kikapcsolódást az irodai tespedtségtől elsatnyult test átmozgatásával.
Szóval bicikliutat mindenkinek!
 

OK, OK, ne temessük máris a nyarat, még van belőle pár hét, hogy aztán jöjjön a nyugtató hűvös, ahol végre ismét értelmet nyer az élet, nem rohad szét az agyam, inkább lehet csendben elmélkedni emberi körülmények között és természetközeli hőmérsékleti viszonyok közt. Ne kérdezzétek, mit jelent az, hogy elmélkedni, legyen elég annyi, hogy sokkal jobb, mint elmállani a létellenes kánikulában. Ja, még mielőtt azon hüledeznétek, hogy már megint emiatt nyavalygok, csak jelzem, hogy simán bírom, meg volt ilyen 30-50-80 éve is, de hogy egyáltalán nem jó benne akármit is csinálni, az szent.
Tehát elmúlt csendben a július, amiből értelemszerűen következik, hogy augusztus van. Ez a hónap a legkevésbé szokott a nagy fogadalmak hava lenni, inkább a féktelen keféléseké, kíváncsi vagyok, hogyan oszlik meg a születések aránya a március-április-május hónapra kivetítve, feltéve, a kis ostoros célba ér. De nem is ez a tárgya értekezésemnek, mert bár igen fontos a mozgáskultúra ezen ága is, de a július nem másról szólt, mint a testi hanyatlásról. Sem a Hegyalja, sem a fotótábor, sem a legutóbbi tengerparti lazulás során nem vágott agyon az izomláz, ráadásul a fényképek a legőszintébb barátai a hiúságnak: hopp, itt egy hurka a derekamon, ni, ott kibújik az úszógumi a csomagolásból... Remek. Jön tehát a nagy elhatározás: hétfőtől vágányt váltunk. Semmi potya kóla, nincs kósza pizza, leszámolunk a vacsora utáni lángosokkal. Megtanuljuk ismét, mit jelent az edzésterv szó. Az izmok funkcióit és viselkedésüket újra felfedezzük. Nesze neked, negédes Önimádat, megkapod a jussod gazdagon!
De állj! Volt azért pár becses pillanat a stresszoldás ideje alatt, ez eleve hülyén hangzik, nem?, a stresszoldásnak eleve becses pillanatok sorozatának kell lennie. Vagyis menjünk sorjában, zsírosodásom szakaszait tekintsük át.
Említettem már a Stara Baskai kiruccanást, az első felvonást, amikor beleszagoltunk a sós levegőbe, workshop fedőnév alatt. Ezt követte a nyár fő eseménye, a Hegyalja, a kellően sokszínű bor- és sörivók gyűjtőhelye, amit orvosok is felírnak, legális idiotisztikumként fogyasztandó minden évben egyszer. Kis adagjai csibék képében is előfordulnak, és ebben a Hegya kimondottan erős. Volt már róla szó lentebb, de ne szaladjunk el mellette olyan gyorsan (írhattam volna a „siklik” igét is, de azt nem lehet ragozni, a sikoljunk az rosszul hangzik, eleve szabálytalanul, így hagyom inkább, és a nyelvi megfutamodást választom), tekintsünk le rá. Tokaj a jó csajok epicentruma is. Ha trendi kell, megkapod. Ha tarisznyás kell, az is van. Kis pörgettyű szintén, ártatlannak tűnő ribanc dögivel, ribancnak tűnő ribanc bőven, finom, nyalóka alkatú szép számban, csodás szeműek sokan. Imádom, ahogy riszálják a seggüket, ahogy gátlástalanul dobálják magukat a tökmindegymilyen zenére, és hagyják, sőt, igénylik, hogy fotózzák őket. Azt már meg se várják, hol fognak megjelenni. (A haveri körömben nyilván, de ezen kívül hivatalos felületeken is, nem tudom, később büszkék-e rá, de mindegy is.) A mellékelt szössz egy cuki falat a kínálatból, aki kivételesen úgy rázott le, mint a rongyot, és ez most nem felvágás, hanem szikár tény.
A tokaji lankák után nem szokás erőemelő-bajnokságot nyerni. Épp csak be szokás menni az irodába, majd az első adandó alkalommal megpattanni ismét pár napra, nehogy stresszicillinnel fertőződjünk meg.
Következett az újabb horvátországi rumligyártás. A gardrób kis szeletét be a malaclopóba, felnyaláboltam a Rockdobost és Miss Jolly Forrestert, és a Bordó Dobozkával megcéloztuk Dalmáciát. Nem terveztük túl az utazást, az tény. Hova menjünk? Hm, majd kinézzük a térképen. OK. Jolly kisasszonyt kis híján eladtuk Nagykanizsán, annyit műbalhézott, ami részben azért érthető. Az induláskor is csak annyit hallottunk tőle: „Na, kezdődik a szívatás...”. Igaza is volt. A lényeg, hogy négy napig ment az idétlenkedés, de ami a leginkább nyomós érv az új élet megkezdésére, az a zabálás. Nem a mennyiség az aggasztó, hanem a borzasztó összetétel. A konzerv ritkán diétás, főleg a sólet és bableves nem az. A pizza kicsit se fogyaszt, nemkülönben a kóla töménytelen mennyiségben.
Ami mindenképp említést érdemel, az a tengerparti felhozatal. Az egyszerűen semmilyen. Családok, gyerekek, ahogy kell, úszógumik - karon, derékon és bőr alatt -, sörpocak, csüngő mellek... Na de! Az esztétikai egyhangúságot némileg feloldotta egy germán tündérke. Feneke ugyan picikét tartalékos domborúsággal töltötte ki a bikinit, de a bőre olyan sima és hibátlan volt, mint a friss piskóta. Franciska volt a neve, legalábbis én úgy kereszteltem el. Négy napig néztem, de azon kívül, hogy a csajszi egész idő alatt olvasott, és meg se mukkant, semmilyen életjelet nem adott. Mondhatni, nem volt alkalom kommunikációs hidat verni kettőnk közt. A fényképezőm mindenesetre nem tévesztette el őt. (Amit persze én irányítottam.) A Rockdobos szerint a csaj hideg, ebben egyetértettem vele, de aztán elfogadtuk azt a verziót, hogy unja a szüleivel levést, és arra vár, hogy bedobjuk őt a vízbe. Nem mertem az ősökkel kibabrálni, így ez elmaradt. Ms. Forrester amúgy se nézte volna jó szemmel, bár ez nem érdekes. Vicces volt látni, amint azt figyeli, mi ki(ke)t figyelünk. Jolly amúgy jó csaj. Néha kicsit meg kell mondani neki, hogy felesleges hisztiznie, ezt tudja ő maga is, és aztán rendben van. Szép a hangja, és tud dalokat, amik mennek a rádióban, ez szórakoztató. És úgy kacag, hogy szétmegy tőle a fejünk, és ez is őszinte, és jó, ha valaki szívből kacag. Valószínűleg ezért az a neve, ami.
Eltelt tehát három hét teljes lazsálásban, lazulásban, tunyulásban. Hurkaképző szakkörbe jártam tehát. Tengerből elég volt egy időre, de lassan jöhet az óceán, meg kéne látogatni Zinocskát a Szeles Városban, de leginkább Finn Barátainkat, Hartwall Arena, szeptemberben. Ó, szaunák birodalma...
És íme, itt a megtisztulás hava, az augusztus. Az Erő éled újra. Nem lesz ezt szabad az őszre hagyni, mert akkor jön az utánpótlás. Téli zsír, lakásba visszaköltözés, teázós, masszírozós esték. Bár utóbbit mostanában eléggé nehéz megoldani. A Rockdobos is elhatározta, hogy visszafogósdit játszik, egymást ellenőrizzük majd. Egyem meg, a kis lelkem úgy hancúrozott a sósban, mint egy rosszcsont gyerek. És a közben készült képek tanúsága szerint el kellett kezdenünk formába hozni magunkat.
Na, holnap már térdig járunk a formahozós augusztusban, az eredményekről itt hamarosan.

Tegyük egyértelművé az elején: imádnivaló a csajokon a combközépen felül érő szárú rövidnadrág, ami bármivel jól egészül ki. Traktorbelsővel azért túlzás, de egy csinos fenék felett még az is jól néz ki valószínűleg.
A Hegyalja annyiban különbözik az utcától, hogy itt senki nem veri a nyálát. Pont úgy tűnik, hogy a látogatók jóval közelebb járnak a földhöz, mint azt a hétköznapokban megfigyelhetjük. Mi lenne, ha az egész világ egy nagy fesztivál lenne, persze rendes kajával és zuhanyzóval? Átjárnánk egymás hátát mosni, csupa béke és porfelhő lenne a világ. És gitárokból építenénk kerítést, persze csak dekorációs céllal, nem pedig területkisajátítósdiból. Reggelre eldúdolnánk a Practice What You Preach szólóját, és elégedetten szürcsölnénk kémiai szerektől mentes locsolóvizünket a kert végében álló tűzoltókocsiból.
Nem véletlenül szerepel itt a fenti dal megemlítve. Tegnap kizárólag egy cél vezérelt: Alex Skolnick lába előtt heverni. Nem is érdekes, milyen bandában zenél, milyen zenét játszik most - de egy kicsit azért érdekes -, a lényeg az, hogy a fickó úgy fogja meg a hangokat, mintha az lenne a célja, hogy beleégesse egyenként mindenki fejébe a dallamait. Arpeggio-i levegőben úsznak, skálái hihetetlenül pontosak, és a betonkemény riffekre úgy szólózik rá, hogy órák múlva is azt dúdolja az ember. Alex jazz-képzettsége épp csak annyira köszön vissza játékában, amennyi kicsit sem megy a dallamosság rovására, és hallható, hogy az ész nagyon benne van, de mindig a szív uralkodik nála. Mindezt megfejelte azzal, hogy kétségbeesett nyújtózkodásomra, amelyet pengetőért kiviteleztem, barátságosan bólintott, és a kezembe dobott egyet a mikrofonállványról. Tessék a kép, büszkeség.

Mindezek után átvonultam a Jäger-sátorba, hogy némi hivatali kötelességet is letudjak. A diszkózenére táncoló fesztezők között rámordítottak 9 óra irányból, miszerint Hajrá, Debrecen! Ismerősök voltak, és míg ment a Nyár van, kiveséztük, hogy a Testament mennyit is csempészett vissza tiniéveinkből, libabőrrel kísérve. Közben csinos bikinifelsős csajok ugráltak, remek keblek repkedtek, dúdoltam a Practice What You Preach-et, és levontam a tanulságot: fesztivál az egész világ.
 

Feltettem a kérdést magamnak induláskor: mi újat hozhat idén a Hegyalja Fesztivál? Miben lesz ez más a többi, dömpinget hizlaló rendezvényhez képest? Meg is válaszoltam magamnak, fogalmam sincs, ugyanis nem voltam még más fesztiválon, illetve de, Effottokon, de ott csak beugróként, egy-egy produkció erejéig. A merítésem alapján tehát ez is ugyanolyan, mint a többi, közepes-nagy büdzséből kigazdálkodott zenei piknik, vagy akár a kicsik, mert a itt is a lealjasodáson van a hangsúly, a zenekari nevek csak jegyeladás-technikai szempontból érdekesek. Egyértelmű, hogyha a Londoni Filharmonikusok lennének a fő attrakció, akkor is ugyanennyi lenne a részeg ifjú, csak félő, hogy előtte úgy okoskodnának, hogy nem a Londoni Filharmonikusokra akarnának becsápolni, tehát mégiscsak maradjunk a Kispálnál.
Eképpen indult ez a tokaji kiruccanás, azzal a különbséggel, hogy most félhivatalos tevékenységet kell űznöm ahhoz, hogy kedvenceim lábánál lábatlankodhassak. Tegnap este a Death Angel zúzta meg a sátrat. Róluk azt érdemes tudni, hogy filippínó unokatesókból verbuválódtak még '85. környékén, majd földbeálltak - átvitt és konkrét értelemben is, egy baleset következtében -, de öt éve ismét beindultak, és régi energiájukkal azóta is mozognak. Felidézték tinédzserkorom szebb emlékeit.
Az árak elég meghatározó pontjai egy fesztiválnak. A gyros pitában lenne a remény az igazira kicsit emlékeztető kajára, de a 800 forintos vételár arra ösztönöz, hogy csoffadt lángost termeljünk be inkább. A rendezvény üdítője a Pepsi és a Lipton, a két legvacakabb. Valaha pepsis voltam, sokkal vagányabb reklámjai voltak, és még az íze is igazibb volt, mint a mostani igazinak, de el kell ismerni, manapság a második számú kólagyártó nem véletlenül második, hiába, az ízén sem Messi, sem Beckham, sem Henry nem érződik, bocs, maradt a Coca, ha nagyon muszáj. A Liptonnal hasonló a helyzet, a Rauch és Nestea simán lenyomja, és bár a különböző kemikáliák azokból is kiérződnek, a Lipton valahogy úgy oldja meg, hogy az alkotóelemek ízei nem keverednek, ezért olyan csapnivaló az végtermék.
Na de nem kell mindenáron e két terméket fogyasztani, nem is ezért jön a közönség, hanem a csapolt sörért és a borért. Ha kannás, az se számít, ha húgymeleg, az se. Fogyjon. Fogy is. Mint rendesen, most is a csitri műribancok viszik a prímet a lealjasodásban, itt legalább büntetlenül kipróbálhatják, milyen anyuka szemceruzájával játszani, agy túlzásba vinni a hajfestést és a lakkhasználatot. Nincs ebben semmi borzasztó, legalább tudjuk, mivel van dolgunk 3-5 év múlva. Az álpunkok is olyanok, mint a farmernadrág, sose mennek ki a divatból. A tarajok se nagyon újulnak meg, bár most láttam egy tigrismintásat, abban legalább a beléfektetett munka volt elismerendő, főleg a fodrász részéről.
Van viszont egy mocskosul zavaró dolog: a ki-bebaszott hőség. Nem elég, hogy nincs egy kicsi szellő sem - most épp talán kezd beindulni -, az elfogyasztott folyadék se használ, mert a rohadák pára megteremti a mi kis mikrokambodzsai dzsungelklímánkat, biztos ismerős a kép, mikor tökig ázott az izzadságtól a főhős, miközben tapod a hatalmas páfrányok közt, na, ez van itt is, csak páfrányok nélkül. Néha a tűzoltókocsi vicceskedik egyet a területen, hogy csókot hintsen a halott seggére.
Ma is jön a meleg, folyt. köv.