A 19 órási blokkban lesz a nagy esemény. Mármint csak számomra az, mert valahogy úgy érzem magam, mint a magasugró, akit lelőnek, ha nem ugorja meg az 2,10-et, miközben a legjobbja eddig 1,90 volt, de ha mégis átcuppanna a léc fölött, akkor a szivacsból valahol tutira egy késpenge áll ki. Heggyel felfelé, naná.
Szóval drukkoljatok, ne legyen húrszakadás, de cidrizzek, mert nem attól lesz jó a produkció, hogy az ember fosik.

Rock forever! Trust!

2010. június 20., vakító a fényorgia kél. A forróságtól hullámzó levegő remegő sziluettet kölcsönöz a Vörös Démonnak, aki lassan elénk ereszkedik, mögüle előlép három angyal. Hangbombát zúdítanak rám. Az orkánban feloldódom, és eggyé válok az Univerzumot átölelő energiával. Megaaadeeeth!!!
 

Miért kellett ez, Balázs? A kezdetek óta kedvellek, figyelem, ahogy fejlődsz, ahogy egyre magabiztosabbá váltál, ahogy megkerülted az ellenfeleket, csináltál bohócot Oddóból és másokból. Tényleg megbecsülést, figyelmet szerzel a magyar focinak, ami olyan, amilyen, de a magad részéről csúcs, tényleg. Bírom, hogy csak a focinak élsz, és minden médiamegjelenésed ellenére, amelyek egyeseknek talán azt sugallják, hogy kicsit el vagy szállva (én tisztában vagyok vele, hogy nem), egy valóban - hazai viszonylatban kiváltképp - kiemelkedő futballtudású gyerek vagy, aki rászolgált az őt körülvevő figyelemre, és nyugodtan élvezd a - nyugodtan kijelenthetem - sztárságod minden anyagi és erkölcsi előnyeit.
Ugyanakkor most igencsak öngólt rúgtál. Magad is bevallod, hogy nem érdekel a politika, ennek ellenére szerepet vállalsz a politikai csatározásokban, elismered, hogy idegenül mozogsz ezen a pályán, és hagyod magad meghülyíteni olyan ígéretek által, amelyek valóra válása tőled sem közvetelenül, sem közvetetten nem függ. Látnod kéne, kellett volna, hogy a néphülyítés nem ismer korlátokat, politikai oldatól függetlenül arat az agyhalál, és ebből jobb, ha kimaradnál. Megmaradnál minden fociszerető fószer kedvencének, rajongóid hadd beszélgessenek a cseleidről, gólpasszaidról, netán csajaidról, vicces orrodról, nem pedig arról, hogy hogyan fogod kapkodni a fejed a politikusi nehéztüzérség által kilőtt gránátok elől. Debrecen polgármestere évek óta sütkérezik a DVSC sikereinek fényében, stadionépítési ígéreteinek se szeri, se száma, ha csak ezirányú mondataiból építenénk sztrádát, azon mehetnél Eindhovenbe, csukott szemmel. Nem beszélve arról, hogy a szívem bármennyire is dobog a Lokiért, és mennyire is szeretnék egy klassz stadionban szurkolni a csapatnak, be kell látni, hogy a leendő stadiont a tulajdonosnak kellene felépítenie, az államnak nem itt, nem ezen a téren kell befektetnie, annak is megvan a maga helye és ideje.
Csak ennyi, gondold át, Balázs, talán még nem késő. Csináld azt, amihez a legjobban értesz!
 

Előkerült a hűtőből egy harmad fej lila hagyma. A nyálam összefolyta a számat egyből, amint elkezdtem felkarikázni, a karikákat pedig kettévágni. A hagyma illata beterítette a konyhát, tehát a nappalit is, miközben a maradék kolbászt felkarikáztam. A kolbászkarikázás kötelező rítusa, hogy a végét, de még előbb pár karikát be kell kapni, amitől a szájban beindul az orgia, és csak hatalmas erőfeszítések árán lehet megálljt parancsolni az idő előtti jóllakásnak.
Azt illik szem előtt tartani, hogy a hagyma zsírban sokkal finomabban nyüszölődik meg, mint olajban, és különben is, az olaj olyan trendi dolog, nem menő, csak félreinformált háziasszonyok és rutintalan műínyencek használják zsír helyett.
A maradék hagyma kevésnek bizonyult, előkaptam tehát egy újabb fejet, amiből egy jókora részt szintén felaprítottam. Volt még három szelet csirkemellsonka, ami parlagon hevert, arra várt ezek szerint, hogy beszálljon az ízkeringőbe, ez a karmája, beteljesítettem a sorsát.
A fortyogó zsírban a hagymadarabok jókedvűen hempergőztek, gyönyörűen nehéz illatot ontva magukból, köztük a kolbász csillogóra vált, a sonka pedig fokozatosan pironkodott. Eközben a rítus közben hat tojást összezagyváltam, óvatosan megsóztam, és pár másodperc gondolkodás után betakartam vele a sistergő kavalkádot. Mindig áhítattal tudom nézni, amint halmazállapotot vált a nyers tojás, most se volt másképp. Egy gasztronómiai műalkotássá szilárdul a katyvasz, a maga nemes egyszerűségétől eltelve pedig elégedettséggel nyugtázom, hogy micsoda felkészültséget tudok mutatni rántottakészítésből is. Hozzá egy bögre forró tea, fél paradicsom, ezennel földre szállt a Paradicsom.
Jó étvágyat!
 

Biztosan megfigyeltétek, hogy mekkora mázlijuk van a Barátok közt szereplőinek? Nem kell senkit sem ugyanazon a néven szólítaniuk. Mindenkinek más név jutott a naptárból, ezért aztán óriási dolog, hogy nincs két Sándor (sőt, egy sem, ha minden igaz, mert volt, csak eltűnt), Pistánk is a múlté, és azóta sem bukkant fel még egy, pedig egy buszmegállóban is kerül belőlük nyolc. Van viszont Kamilla, az tök jó, tinédzser koromban szerelmes voltam Kamillába, a Suli (Hull High) című sorozat vörös hajú, szélesszájú csajszijába, bár picikét DJ Sarkinba is, csak ő már túl alter volt akkor is, szóval Kamilla volt a nyerő. Meg hát a vörös haj.
Tehát ezeken gondolkodtam most. Hamarosan fel fog bukkanni egy Márton, vagy épp Bertalan, vagyis az nem, mert a kutyát Bercinek hívják, ha jól emlékszem, de Kálmán is jöhet. Arisztid? Zoárd? Tihamér? Van választék bőven hülye nevekből.

A hosszú hallgatás oka elsősorban a lustaság. A lustaság egy definíció arra, hogy az embernek nincs kedve megtenni valamit. Mert mással van elfoglalva például. Olyanokkal, hogy ellátogat a Puskás Stadionba, hogy megtekintse kedvenc futballklubjának mérkőzéseit. Meg megy koncertekre, jó zenét látni, mint nemrég a Winger nevű csapat esetében is, akik a '80-as évek végéről átörökítették magukat a 21. századba, hála a sorsnak és a jó zenéről lemondani nem hajlandó arcoknak. Mint én. Merthogy az mindig lenyűgöz, ha valaki érti, tudja, alkotja és játssza a jó zenét, és nagy adag rock'n'roll is van benne, mint esetünkben Kip barátunkban, Reb barátunkban, John és Rod barátunkban (hm, fel se tűnt eddig, hogy mindőjüknek egyszótagos keresztneve van), és bizony, hogy barátaim az említett srácok, mivel olyan közvetlenül viselkednek a színpadon is, és olyan szívvel zenélnek, hogy az csak barátságból lehet.
Már előre elhatároztam, hogy Reb Beach-et olyan közelről fogom figyelni, amilyenről csak lehet. Lenyűgöző játéka van a gyereknek, mind zenei, mind látvány szempontjából. Sajátos pózok, eredeti hangzás, utánozhatatlan stílus. Sok virtuóz játékos rohangál a világban, de Reb Beach közülük is kiemelkedik.
Színpadon a Winger, és amint megdörren a cucc, földbegyökerezett lábakkal állok, alig bírom emelni a fényképezőm. Úgy érzem, ha belekukkolok a nézőkébe, lemaradok a hangokról, amint Reb pengeti azokat. Mellette Kip ereszti a hangját a publikumra, akik megtöltötték az A38-at, és megnyugtató, hogy a pár nappal ezelőtt lezajlott torokgyulladásnak nincsenek számottevő jelei. Én is csak onnan tudtam, mert olvastam róla. John Roth nagyszerűen tolja a ritmust, mondjuk ki, virtuóz ő is, de most nem ő a főszereplő, hanem Reb. Mögöttük pedig Rod Morgenstein zakatol, pontos, kemény, csak a felszerelés takarja, meg meg kell magam erőszakolni, hogy figyeljem, mert hát Reb tappingel, és őt akarom követni, ami nem megy, szemmel sem, itthon pedig teljességgel reménytelen.
Állítólag kifelé vacakul szólt többször is, én ebből csak annyit vettem észre, hogy a srácok párszor hátraintettek a keverő felé, hogy ebből meg abból kérnek többet vagy kevesebbet a monitorjaikba, őszintén szólva engem nem nagyon vetett vissza a csodálkozásban: kegyetlenül együtt volt a banda. Reb pedig egy lökött kölyök, semmivel nem viselkedett komolyabban, mint én napköziben, illetve attól is lököttebb volt. Közben meg énekelt, pontosan, háttérben, az egyik legjobb vokalista.
Úgy jöttem haza, hogy nem maradt hiányérzetem. Azóta a Winger nagyon sűrűn átfutja a Winampomat, az autó is megtelik Karmával.
Előkapom a gitárt, Easy Come, Easy Go!
 

Utálom az alliterációt, mert mesterkélt, ráadásul jobban hangzott volna a "Kötelező karácsonyi kulinária" sorrend, de idénre is le kellett tudnom a balfaszkodást, szóval erről ennyit.
Tehát átvettem a három tekercs mákos és egy tekercs diós kalácsot. Fedőnevén bejglit. Ez kell, hogy kitartson Karácsony végéig. Ez a rugalmas dátum, lehet 26. is, de lehet 31. is, vagy épp Vízkereszt. Mindegy, ahogy magamat ismerem, sokáig nem fog tartani a készlet, de hát éppen ezért is rendeltem annyit, amennyit. Ma este indul a zsírlerakó vetélkedő, kezdem három szelet mákossal és forró teával. Napközben rendes hús, csirkemell, egyértelmű, de a meghittség olyan rendületlenül nyomul a konyhába és egyéb helyiségekbe, hogy nem lehet ellenállni neki. A meghittség pedig kézen fogva jár a jó étvággyal.

Aki velem akar tartani, nyugodtan kontaktoljon, emilezzen, szóljon hozzá, és vetélkedjünk, melyikünk eszi magát túl otrombább módon!
Eredmények, fejlemények hamarosan, fotók később. Jeee!
 

Ez a feladvány. Nagy falat lesz, nagyon nagy. Mint egy vagon. Addig is itt az eredeti verzió, amitől megindul az én kis szívem (türelem, egy kis reklám megy az elején, pár másodperc csak!):

… hogy aszondja, már áll a karácsonyfának való fenyő Debrecen főterén, az úgynevezett Kossuth téren. Nem is ez a poén, hanem az, hogy idén már nem hagyományos, hanem energiatakarékos izzókkal lesz kivilágítva. Óriási. Mármint, hogy szenzációs. Mert ennek a 15 méter magas, gyönyörű fenyőnek azért kellett kivágódnia, hogy felgiccsesítsék (nyugi, én is szoktam karácsonyfát állítani a szobámban, és az is giccses, az egész Karácsony egy nagy giccs, de jó), majd másfél hónapnyi megalázkodás után fűrészáru legyen belőle. De legalább energiatakarékos égőkkel szerelik fel! Egy ilyen meseszép fenyőt igába hajtani, ezt mindig is a természettel szembeni tökönrúgásnak tartottam, de sebaj, megspórol a város sacc per kábé 30 ezer krajcárt (de OK, legyen 50k). Egy ilyen fát kivágni vajon mivel jár? Ne számoljunk, az összeget összedobta néhány cég, a fa egy magánszemély felajánlása, hurrá! Nyilván útban volt, és korhadt is már... Felvetődik a kérdés, hogy akkor mi van azokkal a kis csenevész fenyőkkel, amelyek év végén költöznek két hétre a lakásba. Nos, szerencsétlenek jobb sorsra lennének érdemesek, csakhogy a kereskedelmi harács nem engedi őket felnőni. Vágófenyők. Ipari termékek. Csak egy 15 méteres példány nem ez a kategória. Ott már van mit tisztelni. Egy darabka tüdő.
Ne cseszegessük már a természetet, nagy kérés ez?
 

Az volt a jó a mai meccsben, hogy a Loki nyert, az elmúlt hetekhez képest ez mindenképpen nóvum. Ráadásul a Barátok köztre is hazaértem, így telibe kaptam, amint Géza lecsőrözi Kingát. Három pont, zsákolás, teljes az este. Már csak dugnom kéne.
 

Igen, igen, igen, ma este színpadra lép a Zene. Úgy hívják, hogy Tommy Emmanuel, és a magyar nyelvben nem nagyon van rá készlet, hogy igazán jellemezni tudjam őt és a zenéjét. Simán csak lenyűgöző. Egyedülálló. Varázslatos. De legyen itt inkább a videója, háttérben a libabőr.

Bassza meg a kurva élet, hát passzoljatok már, meg aztán mozogni kell, még ha faszlábú is vagyok, akkor is mozgok, vagy kicsiben passzolok, de nem bénázok, meg takarásba vonulok, hogy a fasz kivan! Mi a picsának futkározok, ha a többiek nem mozognak, csak állnak, mint rőf a hegyen, aztán meg szövegelnek, hogy nem megyek passzra, hát hogy a büdös kurva életbe ne mennék, csak hát a térlátás nem adatott meg sokaknak, de majd állítunk a téren és időn, és akkor meg hátha úgy gurul a labda, ahogy én akarom. És nem csak nézem érdeklődve, hogy az ellenfél elfut üresbe, majd könnyedén fickándozva betereli a lasztit a kibaszott hálóba, hanem megyek vele, vagy felrúgom a labdát műholdnak, de leginkább megkeresem a szememmel, merre van a másik, aki üresben van, mert oda fut, nem csak a napszél fújja oda, bazmeg!
Faszpicsa kivan, mi a harántbaszott kurva úristenért szaladgálok én, ha az a nyomorult labda valahogy mindig elcsusszan a földbegyökerezett lábak mellett, vagy csak én látom rosszul, és mégis mozogtok érte?
Á, lila hagyma, kolbász, tea, oszt megnyugvás... halálba, picsába, szevasz!

Hardcore Superstar

Na kérem szépen, mit is mondhatnék, ha egy négyes rock'n'roller banda ellátogat az A38-ra, ráadásul svédek? Azt ugye tudjátok, hogy a svédek eleve uralkodnak a zenében, és hát a svéd csajok is észbontóak, már ami az elképzeléseimet illeti, egyelőre testközelből nem volt szerencsém megtámadtatni magam, de ilyen kultúripari fölénnyel a hátuk mögött magától értetődő a dolog. De most maradjunk a srácoknál, hiszen ők szállították szombat este a a nap fényét, hogy ilyen marha képzavaros legyek, meg vicces, tehát a Hardcore Superstar játszott nekünk egy nagyon energikus programot, egy rettentő tömény bő órát. Igen, az egészben az egyetlen rosszaság az rövidség volt, kevés az a hetven perc, de állítólag a jó buliban telik az idő, ne legyek hát elégedetlen.
Volt egy Avatar nevű göteborgi alakulat nyitóheppeningnek, jól kenték ők is, csak épp a kelleténél jobban és többet acsarkodtak, azaz két másodpercnél tovább, így nem leszek a rajongójuk. Ezalatt volt időm a magammal hozott Piros Mogyoróst elmajszolni, és csacsogni azokkal az ismerősökkel, akikkel ekkor szoktam összefutni, és akik a több száz kilométeres távolságokat picire csökkentik, épp az alkalomszerű összefutásokkal. Burjánzanak az ismeretség-sejtek, skótkockás szoknyák és pirszingek formájában, na meg a fotószeműek.

És jönnek a svéd gyerekek, atom a nevük, már a hangzása is tele van energiával, és amint színpadra lépnek, moccan a közönség, jön a sikítás, a hangulat persze forró. A kiscsajok odavannak Jockéért, érthető, mert a fickó látványosan mozog, betölti a színpadot, pörög, mint egy indián, úgy viszi a show-t, ahogy kell, nincs megállás. És kiválóan tolja a magasakat, hasít a hangja. De a két húrkezelő is kitesz magáért, helycsere minden második számnál. A Rickenbacker a világ legmoslékabb basszusgitárja, de itt döng masszívan, és hát a csiszolt nyakú Les Paulok is artikuláltan ordítanak. Adde, a dobos sem felejti el tartani a kontaktot a közönséggel, pedig rajta aztán látszik, hogy a dobolás olimpiai sportág lesz 2012-ben. A végén még a tenyerembe helyez egy pengetőt Martin, alap, köszi, főnök!

Szükségtelen, hogy elsoroljam, mennyi klasszikus maradt ki, gyakorlatilag egy másik, hasonlóan lényegre törő fellépésnyi. Sebaj, az időmbe belefér még, addig talán egy svéd csaj is kifaggat szabadidő-eltöltési szokásaimról.
 

Szombat reggel. Nagyon szeretnivaló, ahogy a napfény benyomul a nappaliba. Valahogy bekeni szabadsággal az egész lakást, laza érzés, felszabadultság. Rámtört hirtelen a Readman-érzés. Mi is ez? A világmindenség, röviden. David Readman egy angol fiatalember, nevezetesen a Pink Cream 69 nevű, karlsruhe-i illetőségű csapat frontembere, ahol a dobos görög és a basszer amerikai, szóval adott a világmindenség egy-egy apró szelete, hát nem igazam van? De. Szóval ennek a fickónak a torkában ott cseng az egész univerzum. A fény, csillogás, a bársony, a smirgli, a patak csörgedezése, a vízesés zúgása, az erdők susogása. A hangjától mindig elolvadok.
Nos, csak ennyit szerettem volna mondani most, hallgatom tovább az világmindenséget.
 

Nincs is tetoválásom, de máris unom az egészet. Nem, mintha terveztem volna, és nem is kell, nincs rá szükségem, meg alapból utálom a megváltoztathatatlan dolgokat, és már nem is különleges, és úgysincs senki, aki odapillantva megmondaná, mi feszül a bőrömön, elmagyarázni meg fölösleges lenne.
Úgyhogy kihagyom, köszönöm. Főzök inkább tojást.

35 évvel ezelőtt unalmasan peregtek a percek, mállottak az órák... Egy felszínesnek ható péntek volt ez, minden tisztességes polgár (tehát nem a DKV-sok) azt tervezte, mit fog tenni a hétvégén. Ásítoztak a hivatalban, a mezőgazdaság se volt elhalmozva teendőkkel aznap (bár azok állandóan gürcölnek). A börtönökben is egykedvűség uralkodott, a raboknak semmi agresszívhez nem volt kedvük, a csokoládéüzemekben a kakaó a szokottnál kissé ragadósabbnak hatott, és bár a kakaóvaj az átlagoz képest nagyobb mennyiségben ült ki a bevonatra, az a csokoládé élvezeti értékét így sem befolyásolta. Az ENSZ középtávú fegyverzetcsökkentési előirányzatait nem módosította, szemben a várakozásokkal. Péntek lévén világrekordok sem születtek.
Mígnem déli 12 óra felé, a messzeségből hirtelen gyermeknevetés hallatszott. Egyszerre megpezsdült az élet, a méhek izgatottan zümmögtek odújukban, mert ugyan már készültek a télre, de a Föld megváltozott mágneses tere miatt kireppentek egy utolsó tiszteletkört csapni. Ezúttal a madarak sem csaptak le rájuk.
Az unalom szertefoszlott, a Föld népessége egyetlen neszre, egy harsány kacajra tudott csak összpontosítani, miközben orvosi kezek szaporán kapkodtak, sírást vártak, de nevetés lett belőle... Az ápolónők bizsergést éreztek hasuk körül, a környező erdő fái megélénkültek, a szellők táncra kérték a lombokat. Az elsivatagosodás abbamaradt, víz fakadt a Marson, a Fuji hósapkája 1 cm-t vastagodott egy szempillantás alatt. A gleccserek vidáman pacsiztak a hódeszkásokkal, a szabadrúgások is befelé pattantak a kapufákról. Világbéke telepedett a világ békéjére.
És hogy mi okozta ezt a harmóniát? Tudósok találgattak, csillagjósok bújták lexikonjaikat, de a világos választ Anyukám tudta csak: megszületettem!
Azóta minden délben harangoznak.
Szeretlek benneteket!

Meg se lepődök, hogy újabb felszólítást kaptam a mondvacsinált gecizés miatt kiszabott bírságukra, holott azt szeptember 23-án befizettem. (Igen, addig b*sztak meg, míg elmentem a nyomorult pénznyelőjükig, ami nem vesz be akármilyen 100 Ft-ost, akárhogy kúrom a földhöz az érmét, az a kék fasz visszaböfögi, a paraszt persze megy váltani másikat, mire visszaér - nullidőhöz képest 8(!) perc - már oda is van tapétázva az az undorító hányózacskó, hogy markolászná a színig szaros toi-toi alját az, aki odatette!) OK, türelmes vagyok, drágább az időm annál, hogy szarakodjak a megrohadó DKV-val, befizettem a rohadó forintjukat.
Erre ma kézbesítik a levelet, hogy fizessek 10.300 Ft-ot, mert. Hát a lófaszt! A telefon végén aszondja a nyilvánvalóan kedves hangú ügyfélszolga hölgy, hogy tekintsem tárgytalannak a levelet, mert a pénz megérkezett hozzájuk, csak nem fésülték össze... Jó, fésüljön benneteket az Egyesült Államok összes földműves farmerjának a kombájnparkja, az!
Rohadj meg, DKV!

Most gyorsan csak annyit, hogy fábrysanyit nem kötelező néznem, és e szabad választásnak boldogan teszek eleget.

Abszurd jelenet játszódott le előttem ma ebéd közben. Mintha találkozott volna a Lusitania egy halászcsónakkal. Vagy a Csillagok háborújában a homokjáró egy jawával. Na szóval, az alkarom szőrszálai között bukdácsolt egy szerencsétlen kis muslica. Vagyis gyümölcslégy. Legörgettem a terítő szélére, a csodával határos módon nem sérült meg, pedig a muslica arról is nevezetes, hogy a legkisebb fizikai behatásra is működésképtelenné válik. Elromlik. Na, ez nem, viszont elindult a vászon szélével párhuzamosan. Ekkor tőle mintegy 5 cm-re leszállt egy légy - musca domestica -, pont a szegélyre az is, és elindult a muslica irányába. A helyzet izgalmassá vált. Mi fog most történni? - gondoltam. Valószínűleg sercegtek a légylábak, amint tapodták a terítő mikroszkopikus szálait, de hát nem hallottam, hiszen hogy is hallanám, mikor a lépések keltette hanghullámok nyomása olyan elenyésző a dobhártyám minimális megrezgetéséhez szükséges értékhez képest, hogy nyugodtan nevezhetjük süket csendnek, ami azokat az ízelt lépéseket övezte. Légy úr pedig gyorsan haladt Muslica úr felé, még egy centi, még 5 mm... Ekkor a házi légy szembetalálkozott az aprócska gyümölcsléggyel. Megtorpant. Egy végtelennek tűnő másodpercig állt egy helyben, minden bizonnyal felmérte a szituációt, mérlegelte a lehetőségeket. Nem tűnt úgy, hogy bokszolni akartak volna, kétségbeejtően különbözött kettejük súlycsoportja. Az összetett szemek csak meredtek a jelentéktelen rokonra, ám a szituáció feszültsége még azelőtt elpárolgott, mielőtt konfliktus robbant volna ki kettejük között. A másodperc végén a légy hirtelen megindult, és egy egyszerű vargabetűvel megkerülte az akadályt. Feltalálta magát a nyomorult rovar. Mindenki megnyugodott a környéken. De hát senki nem is volt ideges.
A légy megkerülte a muslicát. Semmi nem történt. Hát nem vicces?
 

A Wig Wam nevű norvég hard rock csapat videói után böngészgettem a YouTube-ot, és a kapcsolódó anyagok között szerepelt egy ismeretlen név, Nilsené. Mielőtt bemutatnám, előbb a nevezett zenekarról hadd ejtsek pár szót.
Norvégok, festik magukat, és a megjelenésük alapján bármelyik poszterről leléphettek volna, amely egy '86-os amerikai gimnazista falán feszít. Vicces latexcuccok, boa, rúzs, tupír, színes kendők, kész időutazás. Természetesen egyből felkeltették a figyelmemet, kik ezek az idiótak, akik 2005-ben ilyennel mernek színre lépni, ráadásul telitalálat lemezcímmel (666... The Neighbour Of The Beast, későbbi újrakiadásakor átkeresztelve Hard To Be a Rock'N'Roller-ré). A Wig Wam zenéje hűen ápolja a '80-as évek hard rockjának minden szép hagyományát, korszerű megszólalással, remek gitármunkával és egy kiemelkedő énektudással és hangadottságokkal rendelkező énekessel. Szövegeik is jópofák, nem átallják önmagukat is kifigurázni, szóval egy roppant szórakoztató bandát tisztelhetünk a formációban. A frontember - művésznevén Glam - nem más, mint Åge Sten Nilsen.
Az már a videókból is kiderül, hogy Åge maximálisan felkészült énekes, hiba nélkül adja elő mások témáit, legyen szó Europe-ról vagy épp Queenről, amelytől sok, egyébként remek adottságokkal megáldott énekes elhasalt már.
Kíváncsi voltam hát, Nilsen milyen arcát mutatja szólóban, ráadásul ez már második kiadványa, amely saját neve alatt fut. Mint a címben lévő szójáték is jelzi, ez egy populáris album lett, glam gyökerű popzene. Igen, popzene. Ne fázzatok ettől a szótól, mert ez a lemez is példázza, hogy létezik az oximoron kifejezésnek tűnő igényes popzene.
A kezdő dal egy lendületes, rock'n'roll alapú dal, de egyből feltűnik, hogy a gitárok eléggé háttérben maradnak, a dögöt a basszus adja, díszítésként pedig bejönnek a fúvósok. Eleinte egy kicsit megijedtem, hogy mi fog ebből kisülni, de Åge erőteljes, magasabb fekvésű dallamai elhessegették aggodalmamat hamar. A folytatásban ismét egy egyszerű akkordokra épülő dal következik, és mi másról is szólhatna, mint egy csajról. Egy bomba csajról. Persze a glamtől ne is nagyon várjuk a mélyenszántó témák boncolgatását. A harmadik dal a kislemezen is megjelenő Bring The Night On, ezzel a nótával próbál a táncparkettekre is betörni főszereplőnk, ez színtiszta slágernek szánt popzene, óriási refrénnel és mozgásra késztető ritmussal (a hozzá készült klip esetlenségén most nem akarok élcelődni, maradjunk annyiban, hogy bájosan béna). Flitter, diszkógömb, mondhatni zenei rágógumi, de nem rágógumi-zene, hiszen jó alaposan ki van találva, minden a helyén van ahhoz, hogy ne tudd kitörölni a memóriádból. A Vainette egy újabb gyöngyszem, shuffle-ös ritmusú, ismét csak táncolható szerzemény, sok vokállal, dús hangszereléssel.
A lemez fényét emeli, hogy a dalok Åge Sten szerzeményei, némelyikben szerepel csak társszerző, így például Kee Marcello, aki a korong leginkább rockos dalában - a Count On Me-ben - mutatja be nagyszerű játékát, a Bon Jovi korai világát megidéző refrénnel és egy Yngwie-jellegű, arpeggio-s szólóval.
A dalok magukon viselik Freddie Mercury hatását, ez nem is véletlen, hiszen Åge futtat egy The Show Must Go On című zenés produkciót, amelyben a Queen-frontember munkásságát dolgozza fel. Nem tolakodó módon, de mindenképpen tetten érhető ez a vonal, ahogy a vokálok, kórusok, az egyes éneksávok egymásra épülnek, főként a Brave című, lírai szerzeményben. A remek keverés, a hozzáértő produceri munka - amely Christian Ingebrigtsen (producer, társszerző és vokalista) teljesítményét dicséri - is mind-mind erősíti ezt. A vendégek közt felbukkan az ismert énekes, Dan Reed is  némi vokál erejéig.
A CD borítókönyve nem hivalkodó megjelenésű, de jópofa tükörmozaikos rakétáival és a magyar népmesére emlékeztető rajzaival szintén jókedvet közvetít.
Az számomra nagy kérdés, hogy a GLAMunition milyen közönséget talál meg. Sajnos Nilsen neve Norvégián kívül ismeretlen, az anyabanda Wig Wamot is csak a '80-as évek hard rockját kedvelő közönség fanatikusabb rétege ismeri. Főleg Japánban számítanak menőnek. Pedig ez az album minden kétséget kizáróan egy remekbe szabott dalcsokor, amely jóval több elismerést érdemelne annál, amit valószínűleg el fog érni. Jópofa kirándulás egy könnyed, napfényes, de nagyszerűen megalkotott zenei világba.
 

Szögezzük le, hogy palacsintát a nagymamák tudnak sütni, hasonlóan a pogácsához, bár az én drága Kisnagymamám pogácsájához foghatót még nem találtam az Univerzumban, de a palacsintája is utánozhatatlan, és bár már nagyanyóm - mindkét drágaság - az Örök Konyhában sütöget, a Kicsim keze munkájának ízére még mindig emlékszem. Taníthatatlan, valahogy öröklődik az ilyen képesség, meg hát bizonnyal nagymamává kell nemesedni, hogy valaki igazán tudjon jó süteményeket készíteni.
Anutám felhívott, hogy ad palacsintát, a kínálat a háborús körülmények, atomtámadás és kénes eső idején is kötelező túrósból és a szokatlan meggylekvárosból állt. Egyem meg a kis szívét, egyből tudtam, hogy alig fogok belőle enni, mert a mérleg kijelzője túlzásokba esett az elmúlt napokban, de a tudatos Anya-gyermek felülkerekedett bennem (gondolkodott a Mérleg, bizsergett a nyelve, szart hát a mérlegre), és megnembántás-ügyileg átmentem hozzá. Alufól, két és fél cső elhoz, egy-egy (és fél) minta mindkettőből.
Hűtő.
Vacsora szolidan, de csak nem hagyott nyugodni Pumukli a vállamon, a kis mocsok kinyitotta a hűtőajtót, és kigörgette belőle a csomagot. Erste teil: Topfen Palatschinken. És akkor valami hihetetlen történt. Villámként hasított bele az íze a számba. Puha volt, könnyű, omlott, de mégis egyben volt, a túró se nem túl édes, se nem savanyú... Ilyen nincs. Pont olyan, de legalábbis 99%-ban olyan, mint Nagyanyómé volt. Forgattam a nyelvemmel, ízlelgettem falatokon keresztül, muszáj volt a lekvárost is megpróbálni. Fenomenális. Fenséges. Egyszerű, házias. Nagymama palacsintája.
Gyorsan felhívtam Anócát, és megdicsértem. Kell a jó szó, az rendben, de ez nem várathatott magára. Megköszöntem. Az én anyukám három éve gyakorló nagymama, de úgy látszik, kezd igazi nagymamivá nemesedni. Drágaságom.
Köszönöm, Anyócám!

Ezen a kellemes, zsibbadt estén csak annyit szeretnék mondani a Föld népességének, hogy rohadjon meg a DKV Zrt.! Nem kívánok én sokat, csak azt, hogy rohadjon meg a DKV! Semmi többet.
Rohadj meg, DKV!
 

A rockzene gazdag történetében létezik egy olyan név, hogy Dave Mustaine. Tulajdonképpen egyenlőséget tehetünk közé és az általa kreált gépezet, a Megadeth közé. Ez a védjegyszerű vörös hajjal megáldott személyiség nem véletlenül érdemelte ki becenevét évtizedekkel ezelőtt: a közönség megajándékozta a Megadave elnevezéssel. Hiába volt mellette hosszú éveken át társa, David Ellefson, hiába képezték ők a zenekar magvát, a Megadeth mindig arra ment, amerre Mustaine akarta, vagy épp viharos magánélete által sorsa vezette. Tehetsége, határozott egyénisége segítségével a rockzene - nevezzük most metalnak - megújítójává, stílusteremtőjévé vált. Mindez azt eredményezi, hogy ha új dalok kerülnek ki kezei közül, a hallgatóság fokozottabb figyelmet szentel neki.
'88-tól '94-ig a Megadeth kiadott három olyan lemezt, amelyek mind kereskedelmi, mind kritikai értelemben sikeresek lettek, és amelyekre hivatkozni szokás rocker körökben. Ebben a korszakban működött az a felállás - a már említett két Dave, Marty Friedman és Nick Menza -, amelyet a „klasszikus” jelzővel szokás illetni, maximális érdemmel. Menza nagyfokú képzettsége biztosította az őrült tempók melletti komplexitást, de ha kellett a legnagyobb precizitással hozta a húzós alapokat, mindezt a szemnek is tetszetős stílusban, Friedman pedig sajátos, keleties dallamvilágot adott hozzá Dave mester szaggatott, bonyolult, ugyanakkor fülbemászó riffjeihez.
Ezt a történeti kitérőt azért szükséges lejegyezni, mert a klasszikus felállás magával hozta azt az örökséget, amely után igencsak magas elvárásokkal szembesül a csapat, azaz Mustaine. A '90-es évek második felétől minduntalan a Rust In Peace és Countdown To Extinction nevű, számtalan bombaerős slágerrel megtűzdelt albumok folytatását várja a publikum, tegyük hozzá, jogosan. Miután Dave magára maradt (zenészei leléceltek mellőle), hiába születtek remek szerzemények kezei között, csak jófajta iparosokat tudott maga mellé állítani, akik nem mutattak olyan markáns jegyeket, mint a korábban említett társak.
2008-ban aztán több tagcserét követően érkezett a bandába James Lomenzo és Chris Broderick, akiket eddig csak tehetségükről ismerhettünk, saját zenekaruk azonban sosem volt. Az első nagyon pozitív meglepetés akkor ért, mikor előkerültek az első felvételek a Tornado Of Souls szólójáról, amelyet Chris élőben adott elő. Mint a rocktörténelem egyik legszebb gyöngyszeme, eleddig minden gitároson kifogott, akárki is próbálta előadni. A korábbi tagoknak sem sikerült átadni azokat a mesés dallamokat, figurákat, ám Broderick szinte tökéletesen játszotta el, épp csak annyira tért el az igazitól, hogy tudhassuk, ez nem Friedman volt. Lomenzo bizonyította a White Lion után már Zakk Wylde oldalán is - elsősorban a Pride & Gloryban -, hogy nagyszerű dolgokra képes a basszusgitáron. Mindezek mellett jó kiállású fazonokról beszélünk, akik a zenekar arculatát is kedvezően befolyásolják.
Fórumok, fájlmegosztók hozzászólásai alapján tudható, hogy a rajongók várakozása az utóbbi hónapokban jelentősen növekedett, hála Dave jól ütemezett marketingakcióinak, a számrészleteknek, interjúinak. Az természetes, hogy a legsikeresebb korszakra utalva, sűrűn előkerült a Rust In Peace szókapcsolat, de mikor megjelent a Head Crusher című dal, egyből világossá vált, hogy Megadave ezúttal nem nagyon beszél mellé. Keménykötésű, vad tempójú dalról van szó, hozzáillő, tekerős szólóval a végén. És nemsokkal később megjelent a komplett lemez is, értekezésem tárgya.
Remek instrumentális dallal nyit az Endgame. Egyrészt azért is jó húzás, mert ez manapság nem szokványos, másrészt két ilyen remek gitárosnak szinte kötelessége külön számban is megmutatni, miket tudnak. A megoldás utal a So Far, So Good... So What! lemezre, amely szintén ének nélküli szerzeménnyel indul (Into The Lungs Of Hell). Feltűnő, hogy Dave sokkal bátrabban kezeli hangszerét. Az utóbbi években eléggé háttérbe vonult szólózás terén, de most újul erővel tért vissza, szerencsére bőven felfrissítve kissé elkoptatott kliséit. A nyitó dal szinte szünet nélkül csap át a This Day We Fight című zúzásba, és itt egyértelművé válik, hogy bizony a főnök nem viccelt a Rust lemez kapcsán, ez a szám a Take No Prisoners kíméletlenségét idézi.
A lemez kapcsán az is észrevehető, hogy a dalokban a Megadeth szinte minden fejezetéből megtalálható egy vaskosabb rész. A harmadik és negyedik lemezt már említettem, ám a 1,320' egyenesen a Killing Is My Business világát hozza el, a dallamosabb, harmóniagazdagabb megoldásokat felvonultató 44 Minutes vagy a Bodies pedig a Countdown To Extinction című korongon is helyet kaphatna. Chris mindkét szám szólójában megidézi Friedmant, előveszi azokat a nagyszerű nyújtásokat és skálákat, amiket a Megadeth Marty által fémjelzett korszakában is csodálhattunk, és amelyek sokaknak nagyon hiányoztak már. Azt már előzetesen is olvashattuk, hogy Broderick játékára nagyban hatott az előd, maga Friedman, és nem is kell csalódnunk (nem beszélve klasszikus képzettségéről, itt ezt is megcsodálhatjuk).
A számok többsége összetett riffekre épül, Dave nagyon elemében volt, amikor ezeket kidolgozta. Gyakoriak a tempó- és témaváltások - főként a címadó számban, itt jön elő leginkább a Rust In Peace öröksége -, ahányszor az ember hallgatja a lemezt, mindig előbukkan egy újabb részlet, ami meggátolja, hogy hamar elunjuk. A Megadeth védjegyének számító, szaggatott, mégis melodikus ritmusjáték uralkodik, félreismerhetetlen zenei vonások teszik egyedivé az albumot. Mustaine éneke ezúttal karcosabb, ugyanakkor dallamban sem szűkölködik, és többszöri meghallgatás után slágeres témák is előbukkannak, a már kiemelt 44 Minutes az egyik ilyen dal. Érdemes újfent kiemelni, hogy a két gitáros több nótában is adogatja egymásnak a szólista szerepét, szokatlanul sok a váltott szólózás, számomra ez az egyik legrokonszenvesebb vonása a lemeznek. Mindehhez James Lomenzo precízen alapoz, Shawn Drover pedig korrekt szakember módjára tolja a dobot. Talán kissé iparos módjára is, ha mindenáron kötözködni akarnék, akkor a dobjáték felől keresném a csomókat a kákán. Nem teszem.
Dicséret illeti a hangzást. Andy Sneap arányos megszólalást kreált, minden a helyén van, talán csak a dobok lettek sterilek, több melegséget tennék bele, ha rajtam múlna. A basszus mindenhol hallatszik, remek arányban van a karcos, de távolról sem zajos gitárok mellé keverve.
A dalok mondhatni többsége a mindennapi élet visszásságairól szól, használhatjuk akár a társadalomkritika szót is, ám az egyértelmű, hogy Dave nincs megelégedve a fegyverektől veszélyeztetett hétköznapokkal, a politikai hazugságokkal. Nem hiányozhat ugyanakkor a személyes kötődésű téma sem, a The Hardest Part Of Letting Go csodás éke a korongnak. Ez a lemez egyetlen száma, amelynek megírásában már Chris Broderick is kivette szerepét, és szokatlan módon billentyűs téma is színezi a zenét, a könyvecske tanúsága szerint ezt is maga Mustaine játszotta fel. Lírai téma fogja keretbe a dalt, a középrésznél súlyosbodva és egy kiváló szólóval ékesítve.
A How The Story Ends fogós refrénje és riffjei miatt ragad bele az emlékezetbe, Chris itt is mestermunkát végez. A lemezt a kezdetben lassabb tempójú, gonosz ritmusozású és slágeres refrénnel megragasztott The Right To Go Insane zárja, ami azért búcsúzóul még rendesen megdolgoztatja a nyakat, ahogy begyorsul, és megszaggatja a hallójáratokat.
Az Endgame tehát felülmúlta minden várakozásomat. Nagyszerű csapat alakult erre az albumra, és Dave Mustaine 48 évesen ismét megmutatta, merre halad a technikás rockzene.
 

És akkor jön a mai megmérettetés... Csak annyi a kérésem, hogy "har-col-jatok!" Nem több. Mezeket fel, Piros Mogyórós, persze ét, kóla, persze piros-fehér, és ezerrel... haj-rááá, Lokiii!!!

Igen, kézbe kaparintottam az új szerzeményt, kivártam, ahogy kell, illetve régebben kellett, még időszámításunk előtt, azaz a lek. (letöltések előtti korban), tehát ahogy egy igazi, die-hard rajongó teszi, vagyis megvárja, míg megjelenik a lemez (értsd: CD), elmegy a boltba, mert a boltos ismerős értesíti SMS-ben, hogy megjött a termék, és az értesítés után mégidegtépőbb várakozással számolja visszafelé a napokat, súlyosbítandó a már eleve soha el nem érkező hivatalos megjelenési dátumot, ami esetünkben 2009. szeptember 11., és azt is tudom, hogy a kedvenc lemezboltomtól szeptember 11-én még 309 km-re és 3 napra vagyok, de semmi gond, kivártam.
Tudtam, hogy majd csak délután veszem kézbe a korongot, megvolt pár fix program mára, ezért csak fél öt utánra saccoltam a berendezkedést, az egész napirendemet ahhoz a mozzanathoz igazítottam, amikor a cipőm lerúgása után nagyjából megtalálom a nyugvópontomat, behelyezem a Yamaha S540 típusú CD-lejátszóba a lemezt, leülök a kanapéra, és indulhat a zúzda. Megtörtént.
Megadeth - Endgame (2009., Roadrunner Records). Az isteni Dave legújabb ajándéka, egy olyan lemez, amelyre képtelenség fanyalogni, egyszerűen ez a fickó még a rosszabb húzásait is úgy adja elő, hogy a bőrömbe mászik a gyönyörűség. Száguldanak a riffek, úgy, ahogy csak Dave Mustaine tudja őket hajtani. De ne menjünk elébe a dolgoknak, rendes rajongóként még előtte vagyok 38 meghallgatásnak, amit a héten meg kell ejtenem, igazán nem lesz nehéz. Valamiért már bizsergett bennem az érzés, hogy most valóban olyan zenét alkotott a Mester, amit nagyjából mindig is várunk tőle.
Gitár gitár hátán, Chris Broderick szenzációs, jól is néz ki, ez van, bocsesz, igazolva van hát a zseniális szállóige, miszerint a rock örök és elpusztíthatatlan, köszönöm, Dave!